Mottó:
Iskolánkról
"Bizony előbb érinthetné ujjával akárki a csillagokat mintsem a művészet és tudomány buzgó és lankadatlan művelése nélkül igazán műveltté tehetné nemzetét." Apáczai Csere János
„Ahol szeretetet vetünk, ott öröm sarjad.”
2009. szeptember 1-én egy maroknyi lelkes szülő elindította az Apáczai iskolát. Jó helyen, értő, szeretetteljes környezetben szerette volna tudni gyermekét, és ezért mindent megtett, hogy ezt megteremtse. A Sors és összes Segítőnk támogatásának köszönhetően gyerek zsivajtól hangos a huszár úti laktanya, ahol otthonra leltünk.
Jelenleg egy második osztályunk van, jövőre már az alsó három osztályba várjuk a gyerekeket.
Miért volt szükség erre az iskolára?
Szombathely tán az egyetlen megyeszékhely, ahol csak egy alternatív iskola létezik. Úgy éreztük, megérett a helyzet, hogy nagyobb választási lehetősége legyen a szülőnek gyermeke iskoláztatásakor. Nyitott, befogadó, elfogadó iskolát építünk, ahol a falakból melegség sugárzik, és az emberekből derű árad. Ahol a gyermek magába szívhatja, hogy az emberség mindenek felett áll, és ráébredhet – nevelői támogatásával -, hogy mi a dolga a világban.
Miért Apáczai?
Törekvésünk találkozott az Apáczai Alapítvány elképzelésével, hogy a huszárlaktanya felújított épületében a magyar kollégiumi hagyományok szellemiségét idéző iskolát alapítson, amely a legnagyobb múlttal rendelkező alternatív pedagógia - a Waldorf által – igyekszik értőn segíteni, nevelni a gyermeket. Magunk is példaértékűnek tartjuk Apáczai reformpedagógusi ténykedését, és a magyar kultúráért tett áldozatos munkáját. Mélyen azonosulunk szavaival: „Bizony előbb érinthetné ujjával akárki a csillagokat, mintsem a művészet és tudománybuzgó és lankadatlan művelése nélkül igazán műveltté tehetné nemzetét.”
Mire jöttünk létre?
Hisszük – miként Apáczai -, hogy az iskola a világ jobbításának, a nemzet boldogulásának eszköze. Egészséges fizikumú, lelkületű és szellemű gyermekeket szeretnénk ezért nevelni, akik teremtő módon állnak a Földön, felismerve a világegyetem összefüggéseit. Ahogyan ezt a feladatot a magyar szellemi élet 300 évvel később élő alakja, Szent-Györgyi Albert megfogalmazta: ”amit az iskolának el kell végeznie, elsősorban az, hogy felkeltse a tudás iránti étvágyunkat, hogy megtanítson bennünket a jól végzett munka örömére és az alkotás izgalmára, hogy megtanítson arra, hogy szeressük, amit csinálunk, és hogy segítsen megtalálni, amit szeretünk csinálni. Nem tanulnunk kell, hanem átélnünk a dolgokat. A holt ismeretanyag eltompítja a szellemet, megtölti a gyomrot, anélkül, hogy táplálná a testet. Életszerűbb tanítással betölthetjük a lelket, és a szellemet a valóban fontos dolgok számára tarthatjuk fenn…
Számtalan fejezete ellenére az oktatásunknak lényegében csak egy célja van: olyan emberek megformálása, akik szemüket a táguló horizontra függesztve szilárdan megállnak a lábukon.”
SZEMELVÉNY AZ ELŐADÁSOKBÓL
Az egyenes járás (mozgás), a beszéd és a gondolkodás képessége kíséri az embert egész életén át. Segít bennünket önmagunk és a körülöttünk lévő világ átélésében, megismerésében, megértésében. E három képesség egymást feltételező közös fejlődése juttatja el a gyermekeket az iskolaérettség állapotáig, ugyancsak ezek játszanak legfontosabb szerepet az olvasás, az írás, a számolás elsajátításában, de bármely szakma megtanulásakor is.
Amikor az iskolában egy-egy gyermek viselkedés- tanulási problémákkal küzd, nem az a célravezető megoldás, hogy viselkedni vagy tanulni tanítjuk, hanem az, hogy aprólékosan megismerve a gyermek addigi életútját és mostani viselkedését felfejtjük, mely képességek eltérő, vagy nem kielégítő fejlődése okozza iskolai kudarcait, kellemetlen helyzeteit. Ilyenkor gyakran találkozunk azzal, hogy a gyermek iskoláskor előtti fejlődésében találhatók a viselkedési vagy tanulási problémák gyökerei. Ezeket a gyengén fejlett képességeket gondozzuk, fejlődni segítjük, hogy a gyermek kiegyensúlyozott teljesítményt nyújthasson az iskolában.
Korunk nem kedvez a harmonikus kisgyermekkori fejlődésnek. Egyes kutatók egyenesen a gyerekkor elsorvadásáról beszélnek. Az intellektus és az információ jelentőségének túlhangsúlyozása, a családok mozgásszegény életmódja, az időhiány, a helytelen táplálkozás stb. gyakran még az egyébként átlagos képességű
gyerekeknél is hiányosságokat okoznak a mozgáskoordinációban, a tapintásban, testérzékelésben, az egyensúly-érzékelésben, illetve a tanulás alapját jelentő más képességekben.
A kisgyereknél a születésétől az iskolaérettségig terjedő időszak – melyet az egész életre szóló alapozásnak tekinthetünk – igen nagy jelentőségű a gyerek egész további élete szempontjából. Lépésről lépésre szerzi meg, gyakorolja azokat az alapkészségeket, melyeket később mint „eszközöket” a tanulás közben használ.
Hosszú gyakorlási idő szükséges ahhoz, hogy pl. a tapintás, a nagymozgások, az egyensúly, a szemmozgások, a finommotorika fejlődése eljusson arra a szintre, amelyen már nem igényel minden pillanatban tudatos irányítást, hanem szinte önmagától, automatikusan működik, így hagyva helyet a tudatban a kognitív(= megismerő) tanulás számára.
Az iskolába lépés kezdetén természetesnek vesszük, hogy a gyerekek birtokában vannak mindennek. A kutatási eredmények és a tanítói tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy mikor a gyermek szeptemberben az első osztályba lép, az első hét év fejlődési folyamatai gyakran még nem záródtak le.
Az iskolakezdéskor a kapu még nyitva áll. Az első, sőt még a második osztályban is a tanítónak lehetősége van arra, hogy az addigi (esetleg le sem zárult) fejlődési szakasz hiányos fejlődését kiegyenlítse.
Ha ismeri a 0–7 éves kor között lezajló fejlődés összefüggéseit, jelentőségét a tanulási képességek alakulásában, az alapozó modulokat a tanítási gyakorlatba építve, kellő időt biztosítva a gyerekek nagy részénél kiküszöbölheti az első hétéves fejlődésben elszenvedett hátrányokat, és ezzel megelőzheti a valódi tanulási zavar kialakulását.
A tanítóknak a korábbinál nagyobb felelősségük van abban, hogy az olvasás-, írás-, számolástanítás előkészítésében a kognitív funkciók fejlesztése mellett széles körű készségfejlesztő alapozást végezzenek. A cél egy viszonylag kiegyenlített képességstruktúra kialakítása, mely az egész iskoláskor folyamán belső tartalékot jelent a gyermek számára ahhoz, hogy esetleges tanulási nehézségeit legyőzze.
/S. Pintye Mária: Életre szóló alapozás/
A kilencvenes évek elején arra kérdeztek rá a kutatók nagy vizsgálatokban, hogy mitől függ a gyerekek későbbi beválása, életben való boldogulása. Első meghökkentő eredmény: az iskolában szavakban megtanult anyag 18%-ban befolyásolja az életben való későbbi helytállást. Mi az a több, mi az a 82%? A 82% döntő eleme az, amit a kutatók érzelmi intelligenciának neveztek el. Egyrészt az érzelmi intelligenciáról kiderült, hogy szinte korlátlanul fejleszthető, ellentétben az értelmi intelligenciával, melynek egyénekre jellemző határai vannak. Másrészt kiderült, hogy az életben való beválás döntő mértékben az érzelmi intelligenciától és ennek különböző változataitól, szociális készségektől és egyebektől függ.
Howard Gardner, a Harvard egyetem professzora azt kérdezi a kormányoktól, mit gondolnak akkor, amikor megtömik az iskolákat szóbeli tanulnivalóval, mikor tudjuk a vizsgálatokból, hogy annak 75 %-át 5 év alatt az eminensek is garantáltan elfelejtik, ha nem használják mindennap, mint például egy idegen nyelvet. Tehát a felejtés számára tanítunk. A szóbeli tanulnivalók pedig kiszorítják a művészeteket, melyek az érzelmi intelligencia kibontakozásának az alapjai.
Az alternatív iskolák, a Waldorf iskolák három nagy egyenlő sávban fejlesztik a gyereket: cselekvés (kézimunka, kézművesség), művészetek és értelmi tevékenység és mind a háromban egyformán. Teszik ezt pedig azért, mert a gyerekből - és a gyerek felismert, életkoronként változó szükségleteiből - indulnak ki.
Mi az, hogy a gyerekből indulnak ki?
Ma azt halljuk, hogy magyar iskolákban a gyerek karácsonyra ír olvas, és akkor jön egy másik iskola és azt mondja, nálam már novemberre tud olvasni, és jön egy harmadik iskola - sajnos nem viccelek - és azt mondja, nálam már októberre. És feladatlapokon kimutatom, hogy 72-83 %-ban jól oldották meg a feladatlapokat, tehát megtanítottam őket írni-olvasni.
Ennek a következménye az, hogy a magyarországi 15 évesek nem tudnak írni-olvasni, jelentős, több mint 25 százalékban. Nem tudják az értő olvasást, a siettetett írás-olvasás tanítás miatt - mert semmi értelme annak, hogy a gyerekeket karácsonyra tanítsam meg írni-olvasni. Az egyik gyerek úgy jön, hogy már ír-olvas, mert nagy testvérei vannak és azokat utánozva megtanulta. A másik gyerek úgy jön, hogy két év után fog írni-olvasni, és ez nem azt jelenti, hogy az egyik butább, mint a másik, vagy hogy az egyik tehetségtelenebb, mint a másik. Ki kéne várni, és a magyar törvények erre lehetőséget is adnak. 1975-ben a művelődési minisztériumi 2-es számú módszertani levele azt mondta, hogy az első két osztályt egységnek kell tekinteni, és az óvodához kell közelíteni.
A nagyhatalmú igazgatók azt mondták: közelíteni kell..., akkor majd ti fogtok (ti. az óvodák) közelíteni, holott pontosan tudjuk vizsgálatokból - Lőrinc, Palkó, Petrován 1968-69, Nagy József 2001. stb. -, hogy a magyar gyerekek a mai értelemben nem iskolaérettek hat-hét éves korukban!
Azoknak a gyerekeknek az aránya, akiknek a keze készen van a háromujjas ceruzafogásra és az írásra 6 és 7 éves kor között, 7% Magyarországon. Tehát 93%-nak nincs kész a keze erre a háromujjas ceruzafogásra, fogásuk attól görcsös lesz.
Tehát olyan módon akarjuk a gyerekeket írni és olvasni tanítani, aminek semmi köze az ő testi-szellemi, mentális fejlettségéhez!
Az iskolába óvodások mennek - mondja a program, és ma már a törvény is így szól. Az iskolának kell gondoskodnia arról, hogy az óvodásokat fogadja, hat és nyolc év között, hosszú időn keresztül, lassan az iskolába bevezesse őket.
/Vekerdi Tamás /